Miután a Teremtő megpihent a hetedik napon, kérészéletű teremtményeire bízta a továbbfejlesztés technológiáját. Egészen jól ment a dolog a Paradicsomból való kiűzetésig, vagyis addig, míg el nem engedte kezünket.
Mi tagadás: apróbb-nagyobb döccenőkkel ment is a dolog: a tüzet és a kereket már a magunkénak mondhatjuk, s büszkék is lehetünk rá, mert a szekérre eszkábált tűzből lett az ágyú. Ezzel született meg a népességszabályozás… Nem mondanám, hogy kellemest a hasznossal, de fordítva sem. Az idő múltával rájöttünk, hogy utódjainkat nemcsak nevelni, de tanítani is kell (a sorrendiségről az nyisson vitát, aki egyszemélyben tanult és nevelt ember is). Létrejöttek az első iskolák, s csakhamar behálózták vele az erre igényt tartó világot. Némi fejvakarás után előállt egy ismeretlen, hatalmas valaki, fekete táblát cipelve az ismeretek csarnokába. Palából, agyagból, deszkából szerkesztette, s varázsköpönyege alól elővette a krétát. Mészkő volt bőven, s a kopás menetrendjének megfelelően mindig került új a tábla elé.
Arról nincs ösmert följegyzés az elillant kétezernél is több esztendő krónikáiból, hogy hány gyermeket kellett pszichiátriai kezelésre (korábban a törzsi varázslóhoz) vinni a két szerkezet által keltett lélekzsugorodás hatásaitól. Így volt ez a XX. századig, s a porló kréta egyetlen alkalommal sem űzött tüdőkezelésre sem oktatót, sem oktatottat. Befordulván a modernnek nevezett korba, agyonképzettek kitalálták: a fekete tábla bizony személyiségromboló, ezért zöldre pamacsolták azt. De a kréta még húzta-vonta örökített sorsát. Újabb fejlődés állomásaként a fehér táblák jöttek divatba, melyekre már filccel lehetett fölrajzolni ugyanazt, amit Thalész a homokba. És jaj, bekövetkezett az eszköz halála (minden becsületes mesterember megkönnyezi, ha búcsút kell mondania divatjamúlt szerszámának), megjelent az elektronikus tábla, a mészceruza meg a baleseti helyszínelők birtokába jutott (a képzőművészek azonban makacs emberek, ők továbbra is használják, dicséret a gusztusukért).
Ám mégsem lenne teljes a kréta curriculuma, ha be nem következik egy metamorfózis: egy betyár kitalálta, hogy áramot kell bele vezetni, s lám, elé is bújt a varázskalapból, ha nem is tárgyi valóságában. Segítségével minden (tanmenet, óraterv, igazolás és hiányzás, érdemjegy, dicséret és elmarasztalás) bekerül egy nagy – kézzel már nem tapintható – rendszerbe, a Krétába. Pár éve végképp eltűnt az osztálynapló, melyet olyan nagy öröm volt a tíz-húsz-ötven éves találkozókon lapozgatni, fölidézni, ki kapott a fejére egy megérdemelt (más nem volt!) csapást…
Eltűnt tehát a kréta, helyébe valami személytelen lépett (ne is szóljunk a tanterem átellenes sarkaiból induló krétacsaták izgalmairól, de még lázteremtő hatásáról sem, merthogy azzal átmenetileg meg lehetett úszni egy dogaírást), s behanyatlott a rágott végű ceruzák, agyoncsipkedett radírok, felborított tintásüvegek közé…
A sajnálat és a nosztalgia sóhaja mellett azért egy pillanatig az a vízió is felsejlik agyamban, hogy mi lesz, ha valaki kihúzza a konnektorból a kréta csatlakozódugóját…
Zatkalik András (afféle magyartanár, szerkesztő és médiamunkás)
